Már már film noirba illő történetvezetés. A történet végével kezdődő elmesélés, szerelem, árnány, csalódás, a végzet asszonya, és az elkerülhetetlen bukás felé való száguldás.
A darab a bukást bemutató monolog bejátszásával kezdődik, amit a mű végén a színésznő szájából hallhatunk viszont.
Tetszett a megvalósítás, hogy a falra vetített képek animációk sötét hátterével szemben a színészi (Levko Esztella) játék retinát égető világosságban zajlott. Úgy érzem, hogy az alakításra nem lehet panasz, az előadott érzelmek skáláját (gyűlölet, harag, tehetetlenség) jól és meggyőzően át tudta adnl a közönslg felé.
Megértettem a hősnőben zajló vívódás, a bezártság érzését, és az abból való szabadulási vágyat. Azonban a küllső bezártság mellett, szerintem, jelen volt a saját maga által teremtett korlát is. Egyik dobozból a másikba akart bújni, és csak akkor tudott kilépni ebből a szerepből, amikor már minden mindegy volt.
Az előadás során a közönség is szerepet kapott, ha nem is teljesen interaktív módon, de jelentős ki, kitekintés van rájuk. Az elhangzottakra hogyan reagálnak, helyeslik, megvetik. Egy-egy szemkontaktus során a színésznővel nem mindig mertem volna megesküdni rá, hogy én nézem őt, vagy ó engem.
Ez az érzés akkor csúcsosodott ki, mikor a férje halála után a sötétbe borult színpadon csak a monológot lehetett hallani, és egyszer csak megreccsent a padló mögöttünk, és tudtam, hogy ott van, figyel minket. Gerincemen kúszott fel az érzés, hogy a következő jól irányzott ütéssel engem küldenek a padlóra.
Ezt túléltem, és a folytatás során olyan kedvező helyzetben voltam, hogy a főhős mellettem foglalt helyet a földön, és ott folytatódott az előadás. Egészen addig minden jó volt, amig akarva akaratlan rám hárult az ifjú örökös párna általi fulladásos halálának a szerepe
Hogy negatív véleménnyel is illessem a darabot, nekem kicsit kevés volt a zenei betét, ahhoz képest, amit elvártam, bár a datab hosszából adódóan lehet, hogy több nem is fért volna bele. Másik dolog, hogy időnként, főleg a végén, amikor a színpad másik végén folyt a monológ nem mindent értettem tisztán, fülelnem kellett.
Igaz ekkor már hulla voltam, mit akarok?
