A mosómedve jött.
Egy kult státusznak örvendő irodalmi művet színpadra vinni mindig is kétélű lehetőségnek számít. Vagy jól sikerül az adaptáció és mindenki dicshimnuszban tör ki, vagy éppen az ellenkezője történik, és minden szerethetősége ellenére a darab eltűnik az emlékek útvesztőjében.
A Szegedi Nemzeti Színház néhány tagja is hasonló vállalkozásba kezdett, mikor Sz-Projekt néven Bohumil Hrabal Sörgyári capricciója alapján darabot rendezett.
Azt hiszem a történetet senkinek nem kell bemutatni, ismeri, a legfontosabb momentumokat biztos. Az alapanyag adott egy kellemes, magával ragadó előadáshoz.
A mosómedve játszott.
Az elődás gerincét a főszereplő Mariska (Kéner Gabriella) monológja adta, de Báhner Péter és Hodu Péter is feltűnt, hogy több szereplő bőrébe bújva forgassa tovább az előadás kerekét. Amikor éppen nem beszédes részük volt, akkor az elhangzó szövegre reflektálva mozogtak, gesztikuláltak, segítették jobban átadni a darab üzenetét.
A történet menetét követve néha párbeszédek is megjelentek, de ezek is úgy lettek megoldva, hogy az egyes monológok feleljenek egymásnak
A színpadkép minimális díszlettel rendelkezett, de éppen elég kifejező volt. Részben a fent is említett élő háttérmunka miatt, valamint az öteltesen megoldott száríókötél használtatával, ahol a darab fő momentumai kerültek ki.
A mosómedve szórakoztatott.
Az egy személyre kihegyezett előadásoknál fontos az, hogy a színész, az előadó magára tudja vonni a figyelmet, és azt fent is tudja tartani. Kéner Gabriellának ez maximálisan sikerült. Szuggesztív előadásmódja magára vonta a nézők figyelmét, és nem hagyta, hogy lankadjon. Az ember úgy érezte magát, hogy egy asztalnál ül a mesélővél, és közösen sztorizgatnak. Hodu Péter és Báhner Péter is beleilleszkedett a képbe.
A darabot Kaj Ádám rendezte.
A mosómedve győzött.
Képekért köszönet Kővágó Nagy Imrének
